Károlynak igaza lett, a gyerek tényleg nem bánta apja döntését, így augusztus első hetének végén hazaindultak. Ekkorra már sikerült egy kicsit kimozdítani a lányt letargiájából, s amikor a pesti lakásba értek Kitti szemében fény csillant, amit Károly észre is vett.

 - Tetszik ugye? Jó lesz, itt meglátod. Erre a két szobára gondoltam - vezette be a lakás, belső szobáiba, amelyek csendes, napfényes helyiségek voltak. - Nagyon szépek! Ez tetszik! - Ezek voltak a hálószobáink. - Most kitúrtalak? - Dehogy! Egy idő óta én az elsőben alszom. A dolgozóban. Itt nyugalom van. Ez a lakás legnyugodtabb része, ezért választottuk mi is hálónak. Jó lesz itt nektek. Velem, ha nem akarsz, még találkoznod sem kell, mert még a fürdő is elől van. Én nem foglak zavarni, de arra kérlek, ha bármiben segíthetek, csak szólj! Rendben?! - Igen, köszönöm. Nem zavarok, nem akarom feldúlni az életed, ne haragudj, hogy eddig is megzavartam a nyugalmadat. - Kitti hangjából érezhető volt, hogy sírással küszködik. Próbálta tartani magát, de Károly megérezte. - Ne mond ezt, örülök, hogy itt vagy, hogy elfogadtad a segítségemet. Próbálj megnyugodni. Rendezkedj be, kényelmesen. Különben meg az utóbbi időben túlságosan nagy csönd volt körülöttem. Itthon már régóta egyedül vagyok. Azt szeretném, ha jól éreznéd itt magad, s az sem baj, ha zavarsz netán. Csak ne légy szomorú, kérlek szépen. - Átkarolta a lány vállát - Tomi cuccait átviszem a nappaliba, így a szekrényeket is használhatod. A másikban is találsz, gondolom elfértek mindketten. - Mutasd meg a fürdőben, és a konyhában mit használhatok. Miután mindent megmutatott, s megbeszéltek, a dolgozóba vonult, engedve, hogy a lány nyugodtan rendezkedjen be. Zavarban volt, hisz egyre nagyobb hatást gyakorolt rá. Próbálta kiverni a fejéből, jól tudta kapcsolatuk pusztán baráti lehet. Be kellett azonban látnia, hogy egyre inkább befolyása alá került, akárhogy is tiltakozik ellene. Úgy gondolta, ha nem látja könnyebb elviselni a közelségét, de a gondolat, hogy csak egy ajtó választja el tőle, nem hagyta nyugodni. A nyaralóban idáig mindig látta, s ez is elég volt, hisz szemei jóllakhattak a látvánnyal. Most, hogy kinn matat különös izgalmat okozott neki. Elhatározta azonban, hogy keveset fog mutatkozni, nem akarta Kitti azt higgye, zavarja. Eddig is itt tanyázott. Tulajdonképpen mióta fia kinn tanul csak ezt a szobát használja, a belsőket nem, azért is ajánlotta fel a lánynak. Arra nem számított, hogy a puszta gondolat, csak, mert itt van, ilyen hatással lesz rá, hisz együtt töltötték az egész júliust, de mindig sikerült felülemelkednie érzelmein. Ezért biztos volt abban, hogy tolakodó nem lesz. Hagyja a lányt, heverje ki a traumát, és élje a saját életét, de amíg itt él, legalább biztonságban tudja őket. Elhatározta azt is, megtalálja a módját annak, hogy segítse. Akár mennyire nem akarja, mondván "senkitől nem kell semmi. Egyedül kell megbirkóznia a feladattal." Ha kell, titokban segít. Az járt a fejében, hogyan tudná elérni a gyerek számára a biztonságot. Tudta, érezte, Kitti jó anya lesz, de ott bujkált benne a gondolat:" Mi van, ha mégsem? Hisz olyan fiatal, még ő is gyerek." Elfogta a félelem, az, amit felesége okozott neki, amikor magára hagyta gyermekét. Elhatározta, biztosítani fogja a kicsinek, hogy legyen valaki az anyja mellett, akire számíthat. Úgy érezte, már most szereti ezt a kis embert, akihez ugyan semmi köze, de mégis közel érezte magához. Azt gondolta, az élet kegyes lesz hozzá, s így közel a negyvenhez új távlatokat nyit számára. Teljesen felvillanyozta a gondolat. Tudta gondoskodni fog róla bármi áron. Ült az asztalnál, de gondolatai minduntalan visszatért Kittihez. Sehogyan sem hagyta nyugodni. "Mindegy, majd meglátom, mit tehetek." - futott át az agyán, s elindult kifelé, hogy kávét főzzön. Kitti a konyhában ült, arcát tenyerébe rejtve sírdogált. Amikor meglátta Károlyt, hirtelen megtörölte arcát, s felugrott, mintha dolga lenne. A férfi azonban észrevette, odalépett hozzá és átkarolta, hogy megnyugtassa. - Mi a baj? Meglátod, jól megleszünk. Kérlek szépen, ne sírj! Elmondod mi bánt? - Olyan lágyan, kedvesen szólt, hogy a lány könnyein keresztül elmosolyodott. - Nem tudom, mi van velem. Tulajdonképpen örülnöm kéne, hisz itt minden megvan, ami kell, de mégis. Úgy érzem, valami hiányzik. Vagy inkább valaki. Ne haragudj rám, te jó vagy hozzám, de úgy hiányzik Zoli. - Kitti próbálta tartani magát, hüppögve folytatta. - Tudod eszembe jutott, hogy a kicsinek nem lesz apukája. Pedig Zoli úgy örült neki. - Bármennyire próbált erős maradni, elsöprő erővel tört fel belőle a sírás. Károly magához szorította, úgy ölelte, s simogatta a hátát. - Miért haragudnék, tudom mennyire rossz neked most. Elhiszem. Biztosan nagyon nehéz, de most gondolj a picire, arra, hogy az ő élete jó és biztonságos legyen. Előbb-utóbb a fájdalmad is lecsitul. Ha majd látod a babát, akkor már könnyebb lesz, hidd el. Most is tudsz erőt meríteni belőle, mert érzed, hogy él és egészséges. - Igen, az olyan jó érzés, amikor rúg. Abból tudom, hogy van nekem. - Látod, mindig gondolj arra, nem vagy egyedül. Ő itt van veled - tette a lány hasára a kezét Károly - szépen fejlődik, s erős egészséges baba lesz belőle, meglátod. Most csak azzal törődj, hogy se neked, se neki ne legyen semmi baja. Tudnod kell, számíthatsz rám. Melletted állok. Ha akarod, még apukája is leszek a picinek. Szívesen vállalnám őt. Gondolkozz rajta. Jó? Kérlek szépem! Nem kell válaszolnod most, csak gondolkozz rajta. Van időd, mert, ha jól számolom, úgy december környékén jön. - Igen, karácsonykor - Emelte föl könnyes arcát a lány. Károly letörölte könnyeit. - Addig kell eldöntened. Ha érdemesnek találsz arra, hogy a gyermeked apukája legyek, akkor addig kell válaszolnod. Én lennék a legboldogabb, ha így döntenél. Természetesen ez téged semmire sem kötelez, csak a kicsit szeretném biztonságban tudni. Azt tudnod kell, hogy amíg kiskorú vagy, nincs biztonságban. - Tudom. Amikor jelentkeztem a gondozóba, akkor mondták, de Zoli már márciusban töltötte a l8. Azért sem akartam visszamenni oda. Nem akarom, hogy elvegyék, mert én csak februárban leszek nagykorú. - Most már ezt is tudom - mosolyodott el Károly - Addig kell megvédeni őt. Utána már biztonságban van, hisz tudom, hogy jó anyukája leszel. - Simogatta meg szelíden a lány arcát. - Biztos, hogy fogom tudni, mit kell tenni? - Igen fogod, de ha nem, itt vagyok és segítek. Tudod, tőled függ, csak tőled! - Csókolta meg a lány homlokát. De ahogy tartotta karjai között csillapíthatatlan vágy ébredt benne, hogy megcsókolja. Még idejében kapcsolt azonban, így csak nézte a kedves arcot, amely könnytől ázottan állt előtte. Látta szemét, amelyben szomorúság ült, de a különös fény ott bujkált benne. A fény, amely a remény fénye is lehet. Nézte, nézte, arcában érezte a lány leheletét, orrában hajának illatát. Maga sem tudta hogyan, de hirtelen saját hangját hallotta, amint a lányhoz beszél: - Kiki édes, adj nekem egy esélyt, kérlek. Add vissza nekem az önbecsülésem, amit már évek óta elloptak tőlem. Hogy olyan legyek, mint amilyen lenni szeretnék. Tudom, hogy még nagyon fáj, de talán egyszer eljutsz hozzám, s talán elfogadod a szerelmemet. Talán, ha…. Ha úgy érzed, ha méltónak találsz, ha nem zavar, hogy… a 20 év. Tudom, hogy még nem, csak van-e esélyem, csak azt tudnám. Mióta itt vagy, van értelme újból az életemnek, hisz örülök neked, nektek, örülök, hogy látlak, hogy élsz. Nagyon szeretlek téged! Tudom, hogy nem lenne szabad, de nem tudok harcolni ellene. Nem tudok, hiába akarok, nem megy! Teljesen megbabonáztál. Te, te édes kis boszi! Te vagy a világ legszebb kismamája. - Nem bírta tovább, forrón megcsókolta a lányt, de hirtelen kapcsolt, mintha álomból ébredne - Nem, ezt nem szabad! Ne… ne… ne haragudj!! - Zihálva levegő után kapkodva elengedte, s eltűnt. Kitti csak állt bénultan, mert nem számított erre. Nem tudta hirtelen mi történt, csak értetlenül, szinte bambán nézett maga elé. Mire felocsúdott Károly már ott sem volt. Hallotta, amint a dolgozószoba kulcsa fordul a zárban. Állt egy darabig, majd lehuppant a székre. Sehogyan sem tudta felfogni mi történt. Azt tudta, hogy Károly még véletlenül sem volt illetlen vagy szemtelen, sem tolakodó idáig. Mindig tisztelettel és érzéssel beszélt vele, vigyázva, hogy meg ne bántsa. Éppen ezért nem tudta, nem értette kifakadását. "Mi volt ez? Vallomás? Igen! De hát akkor?" - zakatoltak a fejében a gondolatok, kérdések. -"Most mit csináljak?" - Teljesen megzavarodott. -"Vajon őszinte volt-e, vagy csak a sajnálat mondatta vele? Őszintének Tűnt. És most mi lesz? Hogy lesz ezután? Én Zolit szeretem, de most….? Tudom, hogy ő is magányos, de … Én nem akartam ezt! Nem akartam! Mit tegyek most? S amit a babáról mondott, azt komolyan gondolta? Tudom, hogy jó apja volt Tominak is, de biztos, hogy jó ez? Az én kicsi babámat is szeretné, de megtehetem-e? Ráakaszthatom-e más gyerekét? Van-e hozzá jogom? Még ha ő kér is rá? Később nem lesz-e neki hátrányos?" - Egy csomó kérdés, amire nincs válasz, amire Kitti nem tudta a választ. Tépelődött. - "Kitől kérhetnék tanácsot? Ki az, akihez fordulhatnék? Talán Kati mama!? Igen, talán tudja, ő talán megmondja!! De lehet, hogy szóba sem áll velem! Az nem lehet!!" - Hirtelen elhatározással a nappaliba ment és felemelte a kagylót. Ahogy tárcsázni kezdte a jól ismert számot, elfogta a félelem, az idegesség. - "Mit mondjak? Hol voltam eddig?" - Halló tessék - hallotta az ismeret hangot. Első pillanatban meg sem tudott szólalni, mert elakadt a szava. - Halló! - Hallotta ismét - Szóljon bele, vagy leteszem - jött idegesen. - Kati mama én vagyok - Nagy erőfeszítésébe került, míg kipréselte a szavakat. - Kitti?! Te vagy?! - jött a döbbent kérdés. - Igen. Beszélni szeretnék veled, ha nem haragszol rám, ha szeretsz még! - csuklott el a hangja, s ismét sírva fakadt. - Kitti?! Dehogy! Miért haragudnék, persze, hogy szeretünk kislányom! Istenem! Hol vagy? Merre? - a vonal túlsó végén sem bírták tovább, a zokogás a telefonon is átjött. - Eltűntél, már kerestettünk. Miért? Miért tűntél el? Már mindenhol kerestünk. - Azt hittem engem okoltok, hogy én tehetek róla! - Zokogott Kitti. - Teee?? Istenem! Dehogy! Sohasem hittük ezt! - Tudnánk találkozni valahol? Oda nem akarok menni, de beszélni szeretnék veled, veletek. - Persze. Hol, mikor? Mondd!! - Talán holnap a Mekiben a Nyugatinál. 3-kor jó? - Jó, ott leszünk! Jól vagy? Gömbölyödsz? - Igen, jól vagyok, vagyunk! Majd holnap meglátod. Már szépen fejlődik az unokád. Mama én… én! - Nem bírta tovább, fojtatni, mert fuldokolva ismét kitört belőle a sírás. Lassan letette a kagylót, s tántorogva szobájába indult. Az ágyra vetette magát, s megállíthatatlanul sírt. Egy idő után elaludt.

Reggel jókedvűen ébredt, ami meglepte, mert évek óta nem történt vele ilyen. Csendben matatott a konyhában, nem akarta felkelteni a lányt. Kávét főzött, s azon tűnődött közben, mit álmodhat, mert szája szélén mosoly lapult. Leült az asztalhoz, és onnan figyelte.

 Kávézás közben gyönyörködött a lány szép, nyugodt arcában. "Szép vagy, kár, hogy ilyen fiatal. Ez az én formám. Végre ráakadok egy királynőre, de tabu! Mindegy - gondolta - majd meglátjuk. - Most jó, hogy itt van. Ez a lényeg."
Kittit felébresztette a kávéillat, s ahogy kinyitotta a szemét, egyből észrevette, hogy Károly őt nézi.
- Jó reggelt - szólt az, zavartan, miután ráébredt, hogy rajtakapták. - Kérsz kávét? - kérdezte hirtelen, hogy elrejtse érzéseit.
- Igen, köszönöm - szólt a lány álmosan.
- Nem akartalak felkelteni, ne haragudj - mentegetődzött Károly, miközben átnyújtotta a bögrét.
- Semmi baj, a kávé illatára ébredtem. Korán keltél, nem tudsz aludni?
- Egy kicsit mozgalmas volt a tegnap. Már évek óta nincs pezsgés az életemben, s most furcsa egy kicsit. Csak a tanítványaimmal pörgök, de ettől eltekintve csend van körülöttem.
- Zavar?
- Dehogy! Csak meg kell szoknom megint.
- Mire gondolsz?
- Semmi konkrét, csak jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül.
- Igen, az jó, de én ma elmegyek!
- Hová? Miért? - Rezzent össze Károly
- Először is, vásárolnom kellene valamit magamnak, nem maradhatok mindig ebben a göncben. Meg aztán…
- Aztán?
- Nem érdekes.
- De igen, ha elkezdted fejezd be! Mit akartál mondani?
- Csak azt, hogy muszáj valami lakás után néznem. Rendbe kell hoznom az életem, mert mire a pici megérkezik, rendben kell, hogy legyen. - Kitti két kezébe fogta kávésbögréjét, úgy ült, s elgondolkozva beszélt - Az éjjel sokat gondolkoztam azon, amit mondtál. Igen, felelős vagyok érte, s nem mindegy mi lesz vele. Muszáj összeszednem magam, ha azt akarom, hogy nyugodt, kiegyen-súlyozott gyerek legyen belőle. Igazad van, Zoli is ezt várja tőlem. Elég volt a nyafogásból, lépnem kell.
- Így igaz, de azért nem kell elmenned. Töltsük el együtt ezt a hetet, s utána segítek neked, ha akarod.
Kitti elgondolkozva ült, az esze azt súgta, mennie kell, de mégsem tudja rászánni magát. Nem tudta miért, de úgy érezte, nehéz lenne elmennie.
- Vásárolnom akkor is kell. - szólt csendesen.
- Az áruházban mindent megkapsz, s közben megbeszéljük, hogyan tovább.
- Tominak nem szólunk, hogy hol vagyunk? Nem fog haragudni? - Kérdezte a lány, miközben ráhajtottak a főútra.
- Miért haragudna? Őt most kellemesebb dolog érdekli, nem az én társaságom. Velünk is így volt annak idején.
- Jogos, de amióta itt vagyok, alig beszéltél a fiaddal. Nem akarok közétek állni.
- Te sohasem állhatsz közénk. Se te, se más. Ő tudja, hogy szeretem, mindig mindent érte tettem, de azt is tudnia kell, hogy én is ember vagyok, s ha úgy adódik, igenis háttérbe kerül egy kicsit. Most már ő sem bánja, hisz úgy tűnik megtalálta a párját. Különben is ők a jövő héten elmennek, s akkor ismét egyedül maradok. Nekem is jár egy kis boldogság, azt hiszem. - Tört fel Károlyból hirtelen.
- Boldogság? - Nézett rá értetlenül Kitti.
- Igen, nagyon jó, hogy itt vagy. Tudom, hogy nincs fojtatás, de most jó. Az most nem érdekel mi lesz később! Most nem! Kérlek, ne menj el!? Töltsd el velem ezt a hetet! Nem akarok tőled semmi olyat, ami tilos, csak szeretném, ha itt maradnál, hogy legyen, kivel megosszam a napjaimat. Azt hiszem, neked is kell egy kis jó. Elmehetnénk együtt valahová. Táncolni talán, vagy moziba, színházba. Évek óta nem voltam csak a diákjaimmal színházba, de az is más. Mint magánember egyedül nem volt kedvem menni. Gyere el velem, csak úgy, mint barát. Abban semmi kivetnivaló nincs. Persze, ha nem ciki neked, egy 20 évvel idősebb férfival mutatkoznod.
- Most te beszélsz butaságot, miért lenne ciki? Ne mondja meg nekem senki, hogy kivel megyek moziba, ez had legyen az én dolgom.
- Akkor eljössz?
- Ne haragudj, de nem tudok elmenni veled. Nem azért, mert 20 évvel idősebb vagy, hanem, mert még szomorú a szívem. Úgysem lennék jó társaságod. Próbálom tartani magam, de nagyon szerettem Zolit, s most még fáj. Sokat segített, amit tegnap mondtál, de még nehéz. - Felelt Kitti, sírással küszködve. - Az igaz, hogy én is jól érzem magam veled, mert megnyugtató a lényed, de még nem tudok örülni semminek. Hála neked, azon már túl vagyok, hogy kárt tegyek magamban, de még sok idő az, míg elfelejtem Zotyát.
- Nem kell elfelejtened, hisz azt nem is lehet. Csak el kell engedned. Ha elengeded könnyebb. Ne haragudj rám. Önző alak vagyok, mert csak a magam lelkére figyeltem, a tiedre nem. Pedig az most fontosabb. Igazad van, még sok idő kell, hogy rendbe jöjj. Csak azt engedd meg nekem, hogy segítsek, mint barátod.
- Azt tudsz. Átbeszélhetnénk a jövőmet, mert nem látok tisztán. Tudod, nem akarok senki nyakán élni, teher lenni. Nem akarom, hogy a babám elvegyék. Nekem csak ő maradt most már. - Csuklott el a lány hangja ismét. Károly megérezte.
- Azt nem hagyjuk. Mindent megkap, amire szüksége lesz, ne félj. Most csak azzal törődj, hogy pihenj sokat.
- Nem akarok tőled semmit, ne értsd félre. Ha lehet, elmegyek dolgozni is, az sem gond, meg kapok árvaságit is. Engem a lakás zavar. Azt kellene megoldanom valahogy. Elvileg van egy másfél szobás lakásom, de gyakorlatilag nincs.
- Ezt nem értem, ha van, akkor miért nincs?
- Az örökségem lenne, de nem üres. - S Kitti elmesélte, hogyan mesterkedte ki nagybátyja az édesanyja tulajdonrészét, s hogy túrta ki a lakásból. - Sajnos, amíg kiskorú
vagyok, nem áll velem szóba senki. Elvileg a gyámnak kellene intézni, de… Habár most, úgy tűnik, bíróságra kerül.
- Ha a bíróság érvényesíti is a jogodat, akkor is jó pár év, mire végrehajtás útján üres lesz. Tapasztalat, sajnos ez nagyon lassú.
- Tudom, ezért vagyok elkeseredve, hisz addig is laknom kell valahol.
- Ezen most ne törd a fejed, majd megoldjuk. Elmegyek a bíróságra, ha kell, s megteszek mindent, amit tudok. Addig meg lakhatsz nálam. Tomi még 2 évig kinn fog élni, hisz ott tanul. Nekem meg úgyis nagy az a lakás egyedül. Ha nem akarsz, nem is találkozol velem, mert, ha a két belső szobát odaadom, teljesen szeparálva leszünk, s nem fogjuk egymást zavarni. Vedd úgy, hogy albérlet, csak azzal a különbséggel, hogy nem kell érte fizetned.
- Nem! Azt nem! Úgy nem fogadom el!
- Miért? - Döbbent meg Károly
- Azért, mert ez nálam elvi kérdés, nem kell senkitől semmi, még tőled sem! Meg aztán az neked is pénz, mert, ha kiadnád kapnál érte. És rezsije is van a lakásnak, azt is fizetni kell.
- De egyedül fizettem eddig is.
- De egyedül is laktál. Mi meg ketten leszünk. Csak úgy kell, ha fizethetem a rám eső részt. - Kitti nem akart kiszolgáltatott lenni, ezért döntött úgy, hogy mindent a saját erejéből akar megoldani. S úgy gondolta, ha nem Károlynál lakna, akkor is fizetnie kellene az albérletért.
- Ha így akarod, legyen. Akkor áll az alku?
- Igen, Köszi, ez nagy segítség!
Megérkeztek az áruházhoz, Károly segített a lánynak kiválogatni azokat a ruhadarabokat, amik praktikusak, kényelmesek, és ebben az időszakban még csinosak is.
Délután volt már mire a nyaralóba visszaértek. Tomiék a partra készültek.
- Jól eltűntetek - Szólt apjának
- Nem akartunk zavarni. Gondoltam nem rám vagy kíváncsi. Különben meg vásárolni voltunk. Kittinek is kellett, s akkor már én is vásároltam egy-két dolgot. Segíthetnél kipakolni. - nyitotta fel a csomagtartót.
- Oké, nem tudtuk merre vagytok.
- Csak nem hiányoztam? - Nézett fiára huncutul Károly, miközben pakolt. - Gondoltam, hogy most jobb kettesben, vagy tévedtem?
- Nem dehogy, apu nagyon szeretem Monót. Bocs, hogy keveset foglalkoztam veled, de…
- Ne magyarázkodj kölyök. Tudom milyen ez. Örülök, hogy megtaláltad a párod. - Ölelte magához a gyereket. - De ugye tudod, hogy szeretlek. Igaz, hogy most kevesebbet beszéltünk. Így alakult. Mindketten el voltunk foglalva, de tudod, hogy csak te számítasz igazán. Ezt ne felejtsd el! Tudnod kell, mindig mindenkor számíthatsz rám. Ugye tudod?
- Igen apu tudom, de mi van veled?
- Semmi, csak belegondoltam, mi lenne velem nélküled, ha még te sem lennél. Ne feledd, ha bármikor bárkim is lenne, akkor is te maradsz a fiam. Téged mindig szeretni foglak.
- Miért mondod most ezt? Valami baj van? - Emelte riadtan tekintetét apjára a gyerek.
- Dehogy, csak reggel Kitti mondott valamit, ami most is az eszemben van.
- Mit?
- Hogy nem akar közénk állni!
- Ez hülyeség! Miért állna közénk. Az természetes igényed, hogy társad legyen, s nem igazán értem, miért nincs.
- Eddig nem értem rá, mert fontosabb dolgom volt. Meg nem is találtam megfelelőt.
- Mi dolgod volt? - Nézett értetlenül apjára a gyerek.
- Te voltál fontos, más nem is számított.
- Apu, olyan buta vagy! - Simult apjához a fiú, és hatalmas puszit nyomott az arcára.- Te vagy a legjobb apa a világon, tudod?
- Jó, jó még elbízom magam. Csak akartam, hogy tudd. Most már nem tartalak fel, menjetek fürödni, és örüljetek egymásnak.
- Ti nem jöttök?
- Nem tudom, Kittinek van-e kedve.
- Apu, ti most összejöttök? - Vetett kérdő pillantást apjára Tomi.
- Dehogy!! Miket beszélsz!? Csak barátok vagyunk.
- Miért? Kitti csinos lány és olyan szomorú.
- Több oka is van annak fiam. Az első, hogy fiatal, a lányom lehetne!
- Miért számít az?
- Csak azért kölyök, mert nem szabad! Aztán meg időbe telik, míg kiheveri a traumát. Most halt meg a barátja, tudod.
- Az igaz, tudod hogyan? Megkérdezted?
- Nem, és nem is fogom. Tiszteletben kell tartani az érzéseket. Így is bunkó voltam, és ez nagyon bánt.
- Bunkó? Teee??
- Igen, csak egy pillanatnyi gyengeség volt, de nagyon szégyellem magam miatta.
- Nem kell szégyellned, - szólt Kitti, aki az ajtóból mindent hallott - részedről természetes igény volt, csak én még erre képtelen vagyok. Ne haragudj, nem tudom meddig fog még fájni. Megígérem, ha ezen túl leszek, és még mindig velem akarsz táncolni, elmegyek, mert nem ciki mutatkoznom veled. Csak még nem tudok, ne haragudj.
- Dehogy! Én voltam hülye! Tudom, hogy nehéz neked most. Bár tudnék segíteni ebben is, de sajnos az nem megy.
- Nehéz beszélni róla, de talán igazad van. Lehet, hogy segít, ha elmondom. - Ült le a lépcsőre Kitti, s belekezdett. - Zoli nem a barátom volt, hanem már a vőlegényem, mert az esküvőnk is ki volt már tűzve május 30-ra.
- Nem mondod?! - Szakadt ki Tomiból.
- De! Már mindent elintéztünk, a szertartás délután kettőkor lett volna. A várva várt nap már reggel ideges voltam, nem találtam a helyem. Furcsa érzésem volt, mintha valami hiányozna még. Zotya nyugtatott, hogy minden meg van, ez csak természetes idegesség. Így nem foglalkoztam vele. Végre eljött az óra, hogy elinduljunk. 3 kocsival mentünk. Az első kocsiban ült Zotya 2 barátjával. Az egyik a sofőr, a másik a tanúja volt. Vidáman búcsúzott tőlem. Azt mondta "Nemsokára már a feleségem leszel, nagyon szeretlek." - Kitti nagyot nyelt - A középső autóban ült Kati mama és Zoli nagyszülei. Én a harmadikban az én tanúmmal, Ida nénémmel és Zoli apukájával. Elindultunk, de… - Kitti hangja elcsuklott, nem tudta folytatni, mert fojtogatni kezdte a sírás.
- Ne folytasd! Inkább ne! - Fogta meg a vállát Károly, miután látta, hogy a lány arca eltorzult a fájdalomtól. A fuldokló sírástól köhögni kezdett, és levegő után kapkodva próbált megszólalni, de sehogyan sem jött ki hang a torkán. Sokkos állapotba került. A férfi szorosan magához ölelte, úgy próbálta nyugtatni.
- Szegény kicsi lány! Szegény kis csibém! Jól van, nyugi, kicsi nyugi! - Olyan szelíden szólt, ahogyan csak lehetett. Tartotta karjában a remegő, fuldokló lányt, aki fájdalmában csak nyöszörögni tudott. Tamás és Monique döbbenten ültek egymás mellett. Ráéreztek, mekkora fájdalma lehet Kittinek, s kis időbe telt, míg felocsúdtak, s Monique vízért rohant. Károly óvatosan megitatta a lányt, aki még mindig remegve, hüppögve megpróbált inni, de a víz nagy része a ruháján landolt. Károly ölébe vette, s a kanapéra fektette. Letérdelt mellé, s két karjával átölelte a lány fejét, hogy úgy vigasztalja.
- Jól van kislány. Nyugi ne félj semmitől, most már nincs baj. Itt vagyok veled, hallod? Nyugi babám, nyugi - A férfi hangjából áradt a szeretet. Azt akarta kis barátnője érezze, vele van. Cirógatta a lány könnyes arcát. Nézte, ahogy szemhéja alól folyik a könnye. Látta, próbál erőt venni magán, de nagy erőfeszítésébe kerül minden mozdulat.
- Nyugi, csak feküdj nyugodtan. Semmi baj, csak pihenj. - Észrevette, hogy mondani akar valamit, de olyan halkan jött a hang, hogy alig hallotta. - Inni kérsz? - s miután a lány igent bólintott emelkedett, de Tomi megelőzte, s nyújtotta a Colával telki poharat. Károly karjával felemelte a lány fejét, aki gyengeségét legyűrve felült, s megitta. Lassan lecsillapodott, de nem szólt, csak ült, összetörten, szomorúan. A férfi előtte térdelt, s megfogta a kezét.
- Jobban vagy?
- Igen, csak fáj a fejem. Ne haragudjatok rám, nem akarok a…
- Pszt! Ne, ne beszélj butaságokat. Miért haragudnánk. Csak pihenj nyugodtan, én itt maradok veled. Ha bármire szükséged van, szólj! Kérlek szépen.
- Nincs semmi bajom, csak nehéz a szívem. Sokszor gyötör, amíg a kórházban voltam minden éjjel felriadtam. Nem igazán adtak gyógyszert a baba miatt, azt mondták, maradjak bent, amíg megszületik, de én azt nem akartam.
- Ezért szöktél meg?
- Igen, meg valami olyasmit mondtak, hogy nem kaphatom meg a babámat, mert beteg vagyok, s így nincs biztonságban nálam. Azt hitték, alszom és nem hallom. De én nem vagyok hülye! Nekem kell a babám! - sírta el magát ismét - Ugye nem vehetik el tőlem!? - Nézett kérdőn Károlyra, aki nyugtatóan ölelte magához.
- Nem persze, azt nem engedjük! Azt én úgysem hagynám. Te csak pihenj, ne izgulj. Minden rendben lesz. Megengeded, hogy segítsek neked?
- Miben?
- Mindenben, amiben csak tudok. Szavazz meg nekem egy kis bizalmat. Semmi mást nem kérek tőled, csak azt.
- Nem akarom feldúlni az életed, se neked, se másnak. Nem kérek tőled semmit sem.
- Nem, hisz én akarok tőled kérni. Csak egy kis bizalmat kérek. Had segítsek, úgy, mint barátod. Azt mondtad, barátok vagyunk. Ugye azok?
- Igen.
- Rendben. A barátok meg azért vannak, hogy segítsenek egymáson, ha kell. Igaz? Kezet rá. - Mosolyodott el, s nyújtotta kezét a lány felé. Kitti kezet nyújtott. Mosolyogni próbált, gyengének érezte magát, nem tudta mit tegyen. Itt van ez a férfi, aki a bizalmáért könyörög. Jó-e amit tesz? Tépelődött. Tetszett neki Károly ragaszkodása, de mégis bizonytalan volt. Úgy gondolta azonban, abból nem lehet baj, ha segít neki egy barát. Könnyein keresztül Károlyra mosolygott, aki szintén egy mosolyt küldött felé.
- Végre mosolyogni látlak. Jól áll neked. - Bókolt.
- Neked sem áll rosszul. - Vágott vissza Kitti.
- Na ezt megbeszéltük. Jól vagy? - Simogatta meg az arcát - azt szeretném, ha minél előbb megnyugodnál. Gondolkozz azon, mit csináljunk, Tomiékkal menjünk, vagy maradjunk itt augusztus közepéig. Akkor kell nekem a táborba mennem.
- Hová?
- Balatonmáriafürdőre. Előtte még hazamegyünk. Segítek átrendezni a szobákat.
- Tomival már beszéltél erről?
- Nem, majd megbeszélem, de nem lesz gond.