Ennyien vagyunk
 | 22075 Felhasználó |
 | 1 Ma |  | 1871 E hónapban |  | Utolsó: nateeeeee |
|
Az IWIW-en is Chat-Lak-ozz! Klub!
Ti küldtétek
|
Írta: Koncz Gábor
|
|
2008. szeptember 05. |
Túl a kilencedik napon is. Már a sokadik napnak derekán is túl, a napnak lassú hanyatlásakor
Eszembe juttok, mindannyian, egyenként, oly sokszor. Legfájóbban Te.
Családot szerettem volna. Megkaptam általatok. Öröm rátok mindenkor emlékeznem. A szeretett nő nem maradt velem. Hiányzik fénylő tüze.
Kitörölhetetlenné vált minden mozdulata. Minden, amit láttam, volt.
Magam mögött hagytam muszájból, előttem lebeg a jövőbeli múlt.
Keresem, vágyom nagyon. Szeretnék visszatérni hozzá, nem lehet holt
vágyó ölelése. Bennem is örökké ég, éget hiánya, érzelmünk feldúlt. Parázs, melyet most éppen hamu lep, bennem izzik lehető szerelmed.Szerelmünk tagadása a hamvadás. Egy elszúrt, végiggondolatlan vadFéltékenységből születő vád, mely minden közös álmot sajgón tönkretett.Meg kell tenned, lelkeddel kell lefújnod a szívgyilkos port, elseperned. Magamnak a benned felgyülemlett harag, csalódás, szerelmet felváltóGyűlölet mocskát kell elhordanom oly annyira vágyott lelkedről vállamon.Közelednem kell hozzád a magam által téged összesározott, elválasztóHeggyé váló, omladozó bányajáraton. Megbánt, bénító terhek. Vállalom. Teszem a feladatot, bár még nem tudom, túléli e hamvadó szerelmünk.Csak annyit sejtek, ha mindketten akarjuk, megtenni a másikért, feledveA feledhetőt, vélt, vagy valós sérelmeket, akkor mindketten célt érhetünk.Közössé válik életünk, oltalmat, árnyékot ad az általad álmodott fa enyhe. Ott majd egymást simogatjuk becézve, múlatlan örök szerelemben ölelve.De addig is, el kell jutnunk. Sok jó és baj, minden más várhat még ránk.Mindent meg kell tennünk a földi létben, szeretetben, csak jóra törekedve.Az addig is elvezető úton kéz a kézben, értő szerelemben haladhatnánk.
|
|
|
Írta: Greiner Thomas
|
|
2008. szeptember 02. |
Felcsapta a hátara a hátizsákját és kilépett az ajtón. Nem szerette a hétfőket sohasem és ez a nap sem tett azért, hogy ez az elkövetkezendő életében megváltozzon, sőt!
Az órája világító számlapjára pillantott: tíz perc múlva hetet jelzett, még elégé sötét volt. Összehúzta magán a kabátot és kilépett a kapun.
Az eső szitált, hol erőteljesebben, hol pedig épp, hogy csak egy-egy csöpp jutott el talajig. És ha ez még nem lett volna elég köd is volt aznap reggel. Igazi október végi idő volt eső, köd és persze hideg, nem sokkal volt nulla fölött a hőmérséklet. Tuti késni fog a busz - gondolta és kissé lassított a tempón -, tíz percem van a buszig, bőven van időm, hogy kiérjek a megállóba.
Az idő, pont olyan volt, mint a kedve borús, szomorú.
Negyedikes vagyok és már két éve tart ez a keserves állapot. Az első két évben még csak volt valahogy de az utóbbi időkben egyre szörnyebb. - gondolta és nagyot sóhajtott. - A napjaimnak nagy részét vele töltöm egy teremben, pár méterre tőle, vele beszélek, szórakozom, nevetek de mindeközben a belsőmet emészti a szomorúság.
Mert nem nevethetek vele őszintén!
Mert nem foghatom kezét!
Mert nem lehetek vele a nap minden percében!
Mert nem mondhatom el neki mit is, érzek valójában! Hogy ha csak ránézek felvidul a kedvem, hogy mindenemet adnám egy csókjáért, hogy szeretem! Hogy ha csak behunyom a szemem az ő arca, jelenik meg szemeim előtt!
Ily búskomor hangulatban érkezett meg a buszmegállóba, ami persze mint minden hétfőn teli volt iskolába igyekvő fiatalokkal és munkába induló felnőttekkel. A morcos képekről leolvasható volt, hogy ők sem rajongnak a hétfő reggelért csakúgy, mint Alexander. De hát kinek is lenne kedvére a kellemes hétvégi, késői kelések után már hűvös, hajnalon egy rozoga buszra várni.
- Jó reggelt! – köszönt elég hangosan, hogy minden felnőtt meghallja, majd a haverokhoz lépett. – Szevasztok!
- Szevasz! – biccentett Jack akivel egy osztályba járt. Jack fél fejjel volt magasabb, mint ő és körülbelül ennyivel humorosabb is. Rövid haja és kerek arca volt, ő volt a legjobb haverja.
- Sze… szevasz! – köszöntött William aki szegény dadogott már kiskorától fogva, és ha csak ennyi hibája lett volna. De néha komolyan elgondolkodtatta a barátait, hogy nem teljesen normális. Gondolom mindenki hasonlóan, tenne, ha olyanokat hallana, hogy derék háromszög, mit engem érdekel, és hogy ketn voltunk. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az ilyen beszólásokkal bármikor fel tudták vidítani, a többieket lehetett akármilyen gyűrött kedvük.
- Alex el sem hiszed tegnap milyen biliárd partit nyomatunk Willel! Ez az idióta háromból háromszor ütötte el a feketét, de mind a háromszor rossz helyre! – nevetett Jack.
- Igen de mégis én nyertem, né… négyszer! – vágott vissza Will.
- Igen? És mikor álmodtad ezt? - és ezzel már be is indult a napi pöckölődés, ami eltartott egész nap, és amibe általában Alexander is be szokott szállni, de nem aznap, aznap nem volt hozzá hangulata. A hangjuk a semmibe veszett és ő csak bámulta az előttük elhúzó autók fényeit. A fényeket, amelyekben szüntelenül csak az ő mosolygós arca tűnt fel. A mozdulatai és az a sok közös emlék.
Alig két napja, hogy együtt sétáltak a sulitól az állomásig. Az út vargabetűkkel sem tart tovább 10 percnél de Alexandernak maga volt az örökkévalóság. Úgy érezte csak ők, ketten vannak a világon, és ez boldogsággal töltötte el. Egészen addig a fellegekben járt, amíg meg nem szólalt a lány telefonja. A lány pedig örömmel nyúlt utána hisz a barátja hívta, akit mindennél jobban szeretett. Ennek ellenére Alexander úgy érezte ez volt az eddigi élete legboldogabb napja, hisz ha tíz percecskét is de azzal töltött, akit ő szeret.
Egészen addig bámulta az autókat, amíg Jack oldalba nem bökte.
- Menj már! – lökdöste előre. – Már teljesen lefagytam, és ha így folytatod, akkor még helyem se lesz ezen a tragacson!
Megkezdődött az ’’életre-halálra” vívott harc a buszon még fellelhető szabad helyekért. Az utolsók között szállt fel a rozoga buszra de meglepőmódon még így is jutott neki hely. Egy öreg bácsi mellett foglalt helyet a busz pedig tovább döcögve indult útnak.
Előtte két lány ült, akik hangos nevetés közepette sugdolództak egymás fülébe. Fel nem foghatta, hogy miért kell a buszon sugdolódzni, hisz senkit sem érdekel, min nevetnek, és ha mégis szavaikat elnyomja a busz monoton búgása és a többi utas hangja. Nézte, nézte őket és egyszerre csak azon kapta magát, hogy ismét ő körülötte járnak a gondolatai.
Pont ilyen távolságra ül tőlem az iskolában, alig fél méterre tőlem. Hihetetlenül közel van hozzám, és mégis mérföldek választanak el egymástól. Teljesen különbözőek vagyunk: ő szereti a feltűnőséget és erre meg is, van minden oka én, én pedig… én vagyok. A szürke diák, aki nem stréber de nem is tartozik az iskola vagányai, közé csak van. Egy világ választ el minket. De ez vajon akadályt jelentene, ha ő is úgy érezne, ahogy én? Aligha, vagy még is? Sosem fogom megtudni!
A buszon nagyot fékezett majd elcsendesedett a motor az utasok előtt pedig megnyíltak az ajtók. Alexander Jack és Will társaságában lépett ki a buszból. Ő pedig már várta őket az állomás végén, integetett. Elköszöntek Will-től és a lány felé indultak.
- Szia – köszöntötték mindketten. – Indulhatunk?
- Persze!
Útközben megszólalt a lány telefonja Alexander pedig összerezzent. Utálta ezt a hangot és azt még jobban, amikor ő bele is szólt. Legszívesebben méterekkel lemaradt volna mögöttük, de aztán mindig meggondolta magát. Mit mondana, ha rákérdezne.
A zebra előtt megálltak és vártak, egy autó, még egy és ő még mindig telefonál. Majd elindult még mindig a telefonnal a fülén, nem figyelt a forgalomra, teljesen lekötötte a beszélgetés. Alexander rémülten figyelte az eseményeket a lány elindult de nem vette észre, hogy egy kocsi közeledik. Az autó hangos csikorgással fékezett de már késő volt. Csak egy másodperc, egy éles fájdalom az egész testen és Alexander félig ájultan zuhant az útra.
Az utolsó utáni pillanatban ugrott a lány mellé és lökte el az autó elől, de ő már nem tudott elugorni. Nem volt idő rá.
Szédült és az egész teste fájt. Megpróbált felemelkedni de nem sikerült, a fejét sem tudta mozdítani. Csak hangokat hallott, sikolyokat, kiabálást és zokogást. Elhomályosodott előtte a világ, lehunyta a szemét és nem is nyitotta fel többé! Arra eszmélt, hogy felűről látja az eseményeket. Körülötte idegenek és pár ismerős. Közvetlen mellette Jack térdel könnyes szemmel. A lány, akit szeret, pedig a mellkasára borulva zokog.
Egy barátot sirat, a barát pedig a fellegekből egy sosem volt szerelmet! |
|
|
Írta: Greiner Thomas
|
|
2008. szeptember 02. |
|
Eljössz! Azt mondtad eljössz!
Hihetetlen.
Alig tudom elhinni. Nem gondoltam volna, hogy igent mondasz. Amikor megkérdeztem, csak te és én, egymás szemében. El akartam köszönni, de te megkértél várjam meg veled a buszt, igent mondtam. Jól tettem. Csak beszéltél, én csak néztelek. Aztán nem birtam tovább, szemedbe néztem és félénken kérdeztem.
- Majd ünneplem a születésnapomat, eljössz? – elszorult a gyomrom, ezt miért tettem? De te csak nevettél, könnyedén.
- Ó hát persze, ki nem hagynám!
Kis híja volt, hogy a nyakadba nem ugortam. Igent mondtál, hihetetlen.
Felemelő.
Végre boldog vagyok, igazán boldog. Szívből tudok örülni az élet apró dolgainak. Úgy érzem, a nap csak nekem ragyog, engem hívogat, hogy végre lássam az élet napos oldalát is. A szellő csak nekem dúdolja a kedvenc dalom.
A mosoly immár nem álca, amely azért született, hogy megóvjon megannyi kérdéstől: Miért vagy ilyen szomorú? Történt valami? Nem, immár igaz, őszinte. A valós érzéseket tükrözi és ez felemelő érzés.
Félelmetes.
Félelmetes, mert tudom, hogy ez a felemelő érzés csak néhány napig tart, csak néhány napig tündököl nekem a nap. Csak egy időre dobtam el messzire az állarcomat.
Mert tudom, ahogy elmúlik az a pár óra, amit velem töltesz, majd te ismét csak rá fogsz gondolni, hozzá fogsz rohanni. Ez megrémít nagyon. Biztosan sokkal nehezebb lesz, de csak nekem. Te éled tovább életed, gondtalanul.
Ahogy írom, e sorokat ismét komor gondolatok ragadnak magukkal. Vajon elmondjam, neked mit érzek? Megrémít, ha megteszem mi lesz azután? Még annyira sem lehetsz majd enyém, mint most, még messzebbre kerülsz tőlem?
Nem tudom, csak azt, eljössz és nekem egyelőre ez elég!
|
|
|
Írta: Éva
|
|
2008. augusztus 10. |
|
Ha látlak még néha örülök csak és elteszem azt a kis időt valahova mélyre ahol más nem láthatja aztán arcom a régi közönyös és minden este halkan belehalok egy tőled lopott percbe... |
|
|
Írta: Szabo Rita
|
|
2008. július 09. |
Ez a nap sem kezdődött másképp, mint egyébként, a Nap most is ugyanúgy keleten kelt, hozta magával a nyárutó előhírét, s a felhők is kiontották nehéz terhük egy részét, és mintha átvették volna a lány érzéseit, gyakran eltakarták a Napot. S most e szeptemberi szombaton a borús idő tökéletesen megegyezett a lány hangulatával is. Gyakran érzete úgy, hogy sírnia kell, de megkeményítette magát és emelt fővel, mosolyogva járt-kelt az emberek között, akik gyakran pajzán kijelentéseket tettek, főképp a férfiak, hogy mi is fog következni ezután. Elgondolkodott.
Mi is lesz később?
Már semmi nem lesz olyan, mint régen, de hogy is fognak alakulni a napok?
Lesz-e szüksége rá valakinek, vagy csak eszköz lesz, ahogy eddig is csak az volt?
Óvatosan körülnézett, s mikor nem látta senki hirtelen beosont a szobába, ahol a gyomra mindig felfordult az áporodott levegőtől, és az ízléstelen tarka-barka, rikító sötétítőfüggönyök látványa borzongást keltett benne. Az ő ízlésvilága egészen más volt, mint az, amit itt látott, és el kellett fogadnia.
Gyorsan bezárta az ajtót, nem akarta, hogy a falu vénasszonyai leselkedjenek utána. Gyűlölte az effajta kíméletlen és gusztustalan hagyományokat, amik itt szokásban voltak.
Mielőtt öltözködni kezdett, egyedül akart maradni, egyedül a szobában, egyedül önmagával, talán utoljára. Egyedül, teljesen egyedül, még egy röpke ideig, amíg még él.
Lassan, - mintha ólomnehéz lenne, - öltötte magára a hófehér franciabársony ruhát, melynek háromszögletű uszálya máris ellenkezést váltott ki egy asszony részéről.
Egy asszony részéről, akinek szava mások számára parancs volt, de a lány érezte benne a gyűlöletet, az ellenszenvet, az el nem fogadást, s kezdetektől fogva menekült előle, ha csak lehetett.
Az extravagáns ruha – mely tükrözte a lány valódi személyiségét - remekbe szabva állt termékenységet sugalló alakján. Kiemelte vékony derekát, s elrejtette csípőjének szélességét.
Az öregasszonyok azt mondogatták neki, milyen jó lesz majd, milyen könnyen fog szülni, hisz máris milyen asszonyos.
Nem okozott gondot neki a hosszú húzózár felhúzása a hátközépen sem, hisz sportoláshoz szokott hajlékony testének ez nem volt megerőltetés.
Hallotta a hangokat a másik szobából, hogy azonnal nyissa ki az ajtót, de ő csak állt a tükör előtt és bámulta azt az idegen nőt, aki vele szemben áll a hosszú fehér ruhában. Nem érdekelte a kinti zaj, az idősebb és fiatalabb asszonyok sipákoló hangja, mely hol kérlelő, hol utasító volt, hol kétségbeesett, hol feldühödött.
Ő csak állt, és nézte a tükörből szemébe visszaverődő alak sziluettjét és könnyei megállíthatatlanul némán az arcára gördültek. Csendes, de mélyről feltörő nehéz könnyek voltak, melyek patakokban ömlöttek végig a hamvas, üde arcon, mely ma olyan sápadt volt, mint aki éppen haldoklik a vérszegénységben.
Csak nézte-nézte önmagát, mint idegen lényt egy másik bolygóról a tükörben, és legszívesebben ordítani tudott volna a mély fájdalomtól.
Hol van a fény a szeméből? Hova tűntek az örömök a szívéből?
Van egyáltalán szíve? Maradt még? Vagy a kicsiny csücsöktől is megfosztották?
Fájdalmát senki nem látta, csak édesapja sejtette, de ő sem szólt, csak követte lánya példáját, és mosolyt erőltetett elgyengült, már beteg arcára és igyekezett vidám lenni, mert ma így illik, ezt kell tenni, ezt kívánja a sok vendég, a sok ismerős, és a sok ismeretlen, no és a tisztesség.
Tudta, hogy lánya nem szereti a nagy ceremóniát, mindenben az egyszerű, de elegáns megoldások híve volt. De sok lúd disznót győz alapon született a döntés, és jött össze ide a világ végére a sok ember.
Az apa határozottan és gyors mozdulattal, félretolta a már egyre mérgesebben kiáltozó asszonyokat, akik mindenáron be akartak jutni a bezárt szobába.
A lány apja csendesen kérő szavát hallva tért vissza abba világba, melynek terhét és bánatát már oly korán megismerte.
Kattant a zár, és az apa beléphetett a szobába, melyben a lány élete egyik szakaszának utolsó perceit tölthette.
Ezzel aztán szentségtörést követett el. Egy férfi a nő öltözésekor? Ez bizony rosszat jelent, jósolták kinn az öreg károgó vényasszonyok.
A nő hal meg előbb – suttogták!
Az apa döbbenten látta lánya fátyolosan homályos tekintetét, az arcáról áradó boldogtalanságot, a félelmet és a bánatot, de a belenyugvást és az elszánt keménységet is. Megrémült, és egy hirtelen mozdulattal magához ölelte szeretett gyermekét. Neki is némán megeredtek a könnyek öreg, beteg szeméből. Csak álltak szorosan ölelve egymást, patakzó könnyeik között, szótlanul.
Szemükből úgy hullottak a bánat könnyei, mint a hét közben áradó eső, mely lemosta a kátyús utca mocskos aszfaltját, hogy hétvégére a fehér ruha uszálya tiszta maradhasson. Legalább az uszály tiszta maradhasson! |
|
| | << Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 Következő > Utolsó >>
| | Eredmények 46 - 54 / 62 |
|
|
